Egy a vagyonát eltitkolni akaró politikusnak Magyarországon is számos lehetősége van. Leggyakrabban mégis kétféle módszert alkalmaznak: vagy offshore cégek offshore számláin tartják vagyonukat egy erre szakosodott államban; vagy pedig nagyon is itthon tartják pénzüket és vagyonukat, csak éppen nem a saját, hanem strómanjaik nevén.

Egy okos és harcedzett politikus nem engedi meg magának azt a luxust, hogy egyetlen emberre bízza rá a sorsát. Egy okos politikus diverzifikál: több ember kezeli a pénzét több helyen, hol offshore-ok, hol strómanok alkalmazásával, hogy véletlenül se forduljon elő vele, hogy - mondjuk egy korábbi pénzemberéhez hasonlóan - egyszer csak legecizik, és akkor úszik minden.

(az illusztráció forrása: CC0 Public Domain / www.radionz.co.nz)

Olyan ez, mintha a politikus pénzének egyik részét mondjuk egy olyan ember kezelné, aki megszerzi az egyik legnagyobb magyar építőipari vállalkozást, amelyik európai uniós források felhasználásával megvalósuló beruházások közbeszerzéseinek tömkelegét nyeri el, közben pedig az energiaüzletekben is rejtélyes érdekeltségekkel bír; a vagyon másik része mondjuk egy gyerekkori barát, egy volt gázszerelő nevén futna, aki földeket, mezőgazdasági és élelmiszeripari vállalkozásokat tulajdonol, és újabban immár az építőiparban is komoly munkákat nyer el közbeszerzéseken; a pénz harmadik része meg mondjuk Svájcban pihenne, ahol véletlenül épp egy régi jó barátunk, történetesen gyanús bankügyletekben is érintett bankár a nagykövet.

Ezek a strómanok általában nagyon készségesek: bármit megvesznek a strómanoltató politikusnak, amit csak kérnek. Licitálnak például földekért az állami földpályázatokon; sertéstelepet építenek, sok esetben állami és európai uniós források felhasználásával; megbízásokat nyernek túlárazott állami közbeszerzéseken, amikből iszonyatos vagyont halmoznak fel; névleg cégeket üzemeltetnek és bonyolult céghálók futnak a nevükön.

Amikor pedig a politikus visszavonul, és már nincs rivaldafényben, szépen lassan a strómanok átjátsszák neki az így megszerzett, részben befolyással, részben a közpénzekkel való visszaéléssekkel összeharácsolt vagyont. Sokszor a politikust még előre legyártott papírok, szerződések is védik.

Vannak persze esetek, amikor a politikus nem tud várni, és már akkor élvezni akarja vagyonát, amikor még aktív. A lebukás veszélye ilyenkor a legnagyobb, mégis vállalja, mert nem bír a mohóságával és a vágyaival, és egyébként is sérthetetlennek hiszi magát, amikor épp hatalmon van.

Ha például a politikus gyerekének kell egy lakás, akkor a stróman megveszi azt, majd a politikus vagy a gyerek papíron visszabérli. Ha a politikus hobbija a foci, akkor a stróman stadiont épít neki a szomszédságban, milliárdos futballcsapatot épít és vásárol, csak hogy a politikus pénzgazda minden vágya teljesüljön. Vagy a stróman kibérel papíron a politikus apjától egy főúri majorságot hosszú távra éppen annyiért, amennyiért az apa azt megvette; így az apa megkapja a vételi árat, a politikus pedig egyszer majd megörökli.

Éppen az izlandi miniszterelnök példáján láthatjuk, hogy mennyivel biztonságosabb egy politikusnak strómanokkal dolgoztatnia, mint offshore érdekeltségeket építenie. Ez alól kivétel persze, ha az offshore-ok is strómanok nevén futnak.

Ilyenkor a politikus bátran hirdet harcot az offshore ellen, hiszen ő maga névleg nem lehet érintett, az pedig neki jó, ha az ellenzék piszkos ügyeire derül fény. Még az sem riasztja vissza, hogy akár saját politikai közössége is lebukhat, sőt: amíg a közvélemény párttársai és kormány közeli emberek korrupciós ügyeivel és offshore-érintettségével foglalkozik, addig ő nyugodtan építheti vagyonát strómanjai révén.

A stróman-modell esetén a politikusra tehát egyetlen veszély leselkedik: a politikus türelmetlensége miatt a stróman lebukik, bizonyíthatóvá válik, hogy valójában a politikus vagyonát kezeli, amikor például majorságot bérel neki, és immár nem a stróman haver mesés gazdagodásán háborodik fel a közvélemény, hanem a politikus eltitkolt vagyonát vonják kérdőre.